A vakációkkal, vagy éppen kényszerű tanítási szünetekkel együtt járó összezártság nehéz próbatétel a szülőknek, gyerekeknek egyaránt. Az alábbi cikkben arról írok, hogyan lehet a gyerekek közti súrlódásokat enyhíteni.
Óvodás gyerekeim napi összeveszéseiben sokáig úgy éreztem magam, mint egy focibíró és egy biztonsági őr keveréke. Az első hangos összezördülésre rohantam, békítettem, vagy szétválasztottam őket, kárt minimalizáltam, képletesen sárga, vagy piros lapot osztottam. Az egyik üvöltöző veszekedésükkör ebbe belefáradva unottan csak annyit mondtam nekik: „Felőlem, akár véresre is verhetitek egymást…” A váratlan fordulaton mindketten meglepődtek és látván, hogy a bíróbőrbe bújt szekuritis most nem védi meg őket egymástól, azonnak tárgyalni és békülni kezdtek. Azóta ezt a mondatot szerencsére nem kellett többet mondanom, mert a gyerekekkel együtt fokozatosan megtanultuk a hatékony konfliktuskezelés módszerét.
Közvetítő légy, ne bíró
A fent leírt esetben az lepte meg a gyerekeimet, hogy átadtam nekik a vitarendezés felelősségét. Érezték, hogy rajtuk áll, mit hoznak ki a konfliktusukból: vagy újra játszanak örömmel tovább, vagy összeverekednek. Ha bíró szerepben vagy és osztogatod a „ne húzd meg többet a haját/ máskor ne hecceld / mindenki bemegy a szobájába/ ma nem lesz meseolvasás/” ítéleteket, akkor hozzászoknak, hogy nekik nincs felelősségük a vita rendezésében. Ahogy önállóságra tanítjuk őket mindenben, úgy ügyes mediátorként tanítsuk őket önállóságra a konfliktusaik megoldásában is.
Árulkodj!
Természetesen a szülőnek a gyerekek sikeres vitarendezéséhez érzelmi biztonságot (és sokszor fizikait) kell nyújtania: tudniuk kell, hogy bár az ő dolguk a megoldás, de bármikor fordulhatnak hozzá, ha ez nem sikerül nekik. Nem tudom, ki találta ki a „Ne árulkodj!” mondatot, de nagy hülyeség. A gyereknek igenis engedjük meg, hogy a bizalmi személyeknek (jó esetben a szülőknek) elmondja a konfliktusait, ami őt bántja, ha úgy tetszik, árulkodjon, legyen szabad tere a kommunikációnak.
Üvölts, sírj!
A konfliktustan egyik alapvető szabálya, hogy befagyott, érzelemnélküli konfliktust nem lehet sikeresen rendezni. „Az akkor tudjuk megbeszélni dolgokat, ha nem sírsz!” mondattal nem lehet nyitni, ki kell jönnie a feszültségnek ahhoz, hogy aztán nyugodtan lehessen tárgyalni. Sőt, az érzelmek, például az újbóli béke iránt érzett öröm ahhoz is kellenek, hogy kreatívan tudjanak megoldásokat találni. Természetesen később már mindenképpen szükséges egyfajta nyugalom a hatékony beszélgetéshez.
Ki kezdte?!
A mediációs folyamatok egyik legparttalanabb vitája a „Ki kezdte?” kérdés körül forog. Így van ez a gyerekeknél is, nagy a kísértés, de ne ezzel a kérdéssel nyissunk feléjük, ha közvetítünk köztük. Ahogy egy vita megoldásához is két ember kell, úgy általában a kirobbanásához is. Ne a hibást keressük tehát ezzel a kérdéssel, hanem azt kérdezzük: „Ki tudná megoldani a vitát?”
Játsszátok el a konfliktust és összegezzétek a tapasztalatokat!
Azonos mintára ismétlődő viták esetén segítség a gyerekeknek, ha megkérjük őket egy békés pillanatukban, hogy játsszák el a konfliktust. Mondjuk azt nekik, hogy bárhol megállíthatják a „színdarabot”, ahol azt érzik, ki lehetne lépni az összetűzésből és másképp lehetne csinálni. Általában ezt nagy örömmel megteszik és újbóli vitánál eszükbe is jut a korábban már eljátszott megoldási kísérlet.
Legyen vitarendezési kódexetek!
Nagyobb, legalább már iskolás gyermekek esetében meg lehet alkotni egy családi vitarendezési kódexet (akár a gyermek-szülő, szülő-szülő viták esetére is), ahol pontosan le van írva a vitarendezés menete. Rögzíteni érdemes, hogy egy összetűzés megbeszélésnek mik az alapszabályai (például egyszerre egy ember beszél, mindenki szót kap), a helyszíne, mi a megszólalási sorrend, kit kérhetnek fel közvetítőnek. Ezek a világosan leírt szabályok szintén támogatják a megfelelő biztonságot és a vitarendezés kultúráját.
Persze papíron könnyebb vitát rendezni, mint a valóságban. Sokat kell gyakorolnunk ahhoz, hogy képesek legyünk a saját véleményünk és heves érzelmeink ködén át meglátni és meghallani a másikat. Az idő azonban nekünk dolgozik. Míg én gyerekként azzal a bölcselettel próbáltam lefegyverezni a társaim, hogy "okos enged, szamár szenved", az én gyerekeim már azt mondják: "Beszéljük meg!"
Nem abból a gyerekből lesz sikeres felnőtt, aki hangosabban kiabál, hanem aki bölcsebben rendez vitát.
Dr. Németh Gábor mediátor
