Sűrű hetek ezek. Indult a miniszterelnöknek a gyöngyöspatai cigányok és a fogvatartottak kártérítéséről elhangzott nézeteivel. Folytatódott Pokorni Zoltán nyilas nagyapáról szóló beszédével. Közeledik február 11-e, a becsület, vagy kitörés napjának hetvenötödik évfordulója, az ilyenkor megszokott polémiával, hogy kezeljük-e az egészet, mint hagyományőrző ünnepséget, vagy be kell-e tiltani, mint egyes csoportok érzékenységét sértő rendezvényt. És közeledik Trianon századik évfordulója is.
Mindegyik téma önmagában is rendkívüli erővel veti fel a bűn, felelősség, megbocsátás, nemzeti sorsközösség kérdését, mindegyikben az értelmezési horizontok tükörlabirintusa vár minket, amelyben eltévedni el lehet ugyan, de megérkezni talán sosem.
A konfliktustan egyik alapvetése, hogy egy konfliktusért a legtöbb esetben minden érintett felelős, ritka, hogy valaki száz százalékban áldozata és nulla százalékban felelőse egy konfliktusnak. (A ritka szót azért használtam, hogy ne essek az áldozathibáztatás bűnébe.) A mediáció egyik alapvető élménye, amikor a felek ráébrednek erre, azaz hogy a konfliktusuknak mindketten okozói. Ugyancsak felszabadító élmény (ilyennel a büntetőjogi mediációban lehet találkozni), amikor a bűnös bocsánatot kér az áldozattól, az áldozat pedig elfogadja a bocsánatkérést. Ez két olyan élmény, amelynek megélése után a felek kiegyezése már szinte biztosra vehető.
A közvetítés egyik legnehezebb ága az interkulturális, vagy közösségi mediáció. Itt eltérő társadalmi csoportok, kultúrák, nemzetiségek, népek konfliktusaira kell megoldást találni. Nehézségét az adja az általában két fő közt zajló konfliktuskezeléssel szemben, hogy sikeressége érdekében számos előkérdést tisztázni kell. Ki képviselheti az adott közösséget? Mire van felhatalmazása? Miért kérhet bocsánatot? Kérjen-e bocsánatot? Mit bocsáthat meg a közösség nevében? Mit tehet meg? Milyen egyezséget fogadhat el? Vállalhatja-e a felelősséget a felmenők által elkövetett bűnökért? Vagy ez már kollektív felelősség lenne? Vállalhatja-e a felelősséget olyan tettekért, amelyet a közösségből a többség, de nem mindenki követett el.
A legtöbb politikustól elhangzó „bocsánatot kérünk a kommunizmus, nácizmus, stb. áldozataitól” beszéd pont azért hangzik sokaknak disszonánsan, mert a fenti kérdések merülnek fel a hallgatókban. Miért kér helyettem bocsánatot, amikor az én felmenőim nem is voltak nácik/kommunisták és én sem vagyok az? Miért pont ő kér bocsánatot? Ki hatalmazta fel erre? Ha már megbocsátást kér helyettem is, akkor azt elfogadják-e a címzettek és ki fogadhatja el a nevükben? Ha nem fogadják el, hányszor kell újra bocsánatot kérni?
Pokorni Zoltán beszéde pont azért válthatott ki nagy hatást, mert ezek a nehéz kérdések már megoldottnak tételeződnek fel benne, nem a traumatizált, szétszakított magyar néplélekből beszél, amikor azt mondja: „Magyarok voltak az áldozatok, és a gyilkosok túlnyomó részben szintén magyar volt. (…) Nekünk úgy kellene ezen úrrá lennünk, hogy ne kövessük el még egyszer ugyanezt, hanem az áldozatokban is lássuk a testvéreinket, társainkat, honfitársainkat. Az áldozatoknak ne csupán a zsidó voltukat lássuk, hanem teljes valójukat mindenestül. És a gyilkosokban se csak a gyilkost lássuk, hanem azt, hogy hogyan válik valaki azzá. Amiért én itt vagyok, az az, hogy kimondjam: egyek vagyunk a fájdalomban, részvétben.”
A miniszterelnök a gyöngyöspatai cigányok és a fogvatartottak kártérítéséről szóló megszólalásai viszont evokálják a fentebb írt szörnyű nehéz kérdéseket: Kérjünk-e kártérítés formájában bocsánatot bűnözőktől, vagy éppen a szegregált cigányoktól? Mi juttattuk őket börtönbe? Mi szegregáltuk őket? Ők szoktak tőlünk bocsánatot kérni, ha van miért? A bocsánatot ki fogadhatja el e közösségek nevében és arról, hogyan fogunk értesülni? – kérdezhetik sokan.
Amíg azonban Pokorninál a nemzet már eggyé olvadt egy nagy közös, egyelőre csak az ő beszédében létező kiengesztelődésben, addig a miniszterelnök szavai és a kommunikált értelmezési keret eleve nehézkesnek tételezi fel magát a párbeszédet is ezen ügyekben, hiszen ki akarna egy „adófizetők pénzén élősködő börtönlakóval”, vagy egy „több milliót munka nélkül kapott cigánnyal" egyezkedni?
A miniszterelnök megszólalásai (és az azóta erre a tematikára épített politikai reklámok) mögött persze felsejlenek a célcsoportos mérések, ahol vélhetően kijött, mert kimérték rajtunk, hogy ezek a témák 2020-ban ütni fognak, mint a fokos, talán pont azért, mert a gondolkodást, elemzést igénylő egyrészt-másrésztezés helyett sokkal könnyebb valamilyen egyértelmű álláspontot elfoglalni bennük, további gondolkodás, párbeszéd nélkül.
Pokorni beszédében a kiengesztelődés, a mediáció már megtörtént, a miniszterelnök szavaiban még el sem kezdődött.
A hazánkban rendkívül népszerű Macskafogó című film végén a megszelídült, aranyos cicák békében, szelíden játszanak a réten, egeret ők többet nem bántanak. Ez Pokorni Zoltán beszéde. A film elején a macska-egér harc mellett széthúzás van még az egyes állatcsoportokon belül is. Ez a jelenlegi hazai helyzet. Sajnos azonban, hiába vagyunk feltaláló nemzet, azt a Macskafogóban látott robotkutyát még nem fedeztük fel, ami egy csapásra békés, megbocsátó és kiengesztelődött magyarokká változtat bennünket. Mi magunk kell a megfelelő tudatossággal, saját erőnkből eljussunk ide. Hogy egyek lehessünk a fájdalomban. És az örömben is. Addig viszont szerethetjük a Macskafogót továbbra is, talán pont azért, mert tükröt tart nekünk.
Dr. Németh Gábor mediátor
